Szicília után a második legnagyobb sziget a Földközi-tengeren, területe 24.089 km2. A szomszédos Korzikától a Bonifaciói-szoros választja el. Hegyekkel csipkézett felszíne és elszigeteltsége miatt gyéren lakott. Cagliarin, a székhelyen és néhány más fontos városon (Nuoro, Oristano, Sassari) kívül kevés a városi település. Legnagyobb részét gránithegységek borítják, amelyek az 1834 m magasságig nyúló Gennargentu-hegységben érik el csúcspontjukat. A legfontosabb alacsonyan fekvő terület a Cagliari és Oristano között elterülő Campidano.
Szardínia gazdasága főleg e legeltető birka- és kecsketenyésztésen alapul. északnyugaton paratölgyet, keleten búzát, szőlőt és zöldséget termesztenek. A petrokémiai ipar a II. világháború óta indult fejlődésnek Porto Torresnél és Cagliarinál. A szén-, ólom-, cink- és vasércbányászatnak régi hagyománya van délnyugaton, ez a tevékenység azonban alábbhagyott a kimerülő készletek miatt. Algheróban és Costa Smeralda mentén virágzik az idegenforgalom. A szardíniaiaknál hagyományos a vendégszeretet, de a vendetta (vérbosszú) is elterjedt errefelé. A bronzkorban (Kr. e. 4000-2000) a pásztorok zömök, kúp alakú tornyokból megalitikus erődfalat építettek. Több mint 7000 ilyen nurage maradvány tarkítja még napjainkban is a tájképet.
Lakossága: 1.664.400 fő
Elba
Szicília és Szardínia után a harmadik legnagyobb sziget, a toszkán tengerpart előtt, területe: 223 km2. Székhelye Portoferraio, ahol a francia császár, I. Napóleon (1769-1821) a katasztrófális orosz hadjárat után 1814-15-ben száműzetését töltötte. A sziget ma népszerű turistacélpont, hajdan az ógörögök és a titokzatos etruszkok ércbányászati valamint vasfeldolgozó központja.
Lakossága: 28.400 fő
Toszkána
Nagy kiterjedésű körzet Olaszország középső részén; területe 22.992 km2, székhelye Firenze. Hozzá tartoznak a Toscanai-szigetek, melyek közül Elba a legnagyobb. Toscana az ország középkori történelmének fontos színtere, olyan híres városokkal, mint Lucca, Pisa, Siena. A toscanai dialektusból fejlődött ki a modern olasz nyelv.
A régió keleti határát az Appenninek vonulata alkotja. A fontosabb városok többsége középtájon, az Arno völgyében épült. Délebbre fekszenek Siena kopár hegyei és a Maremma. E főleg mezőgazdaságból élő terület teraszos hegyoldalain olajbogyó-termesztés és szőlőművelés folyik – az utóbbiból készül a chianti nevű bor. Búzát és cukorrépát is termesztenek. Toscanának gazdag vas-, ón-, higany-, réz-, illetve ólomkészletei vannak – emiatt vonzotta az etruszkokat, akiknek ez a vidék lett a központjuk. Ma a helyi iparágak közül kiemelkedik a piombinói acélgyártás, az arezói ruhaipar, a carrarai máványbányászat, valamint a pratói gyapjúkészítés. Pontederában robogókat gyártanak.
Lakossága: 3.562.500 fő
Szardíniáról bővebben
Szardínia a Földközi-tenger nyugati medencéjében elterülő, a térség nagyságra második legnagyobb kiterjedésű szigete, nagyobb Korzikánál, csak Szicíliánál kisebb. A sziget belseje túlnyomórészt hegyes-dombos vidék, jellemzőek a hegytömbök, amelyek közül is kiemelkedik a Gennargentu, amelynek csúcsa a Punta La Marmora. A hegyek átlagmagassága inkább közepes. A nyugati oldalon a nagy Campidani síkság húzódik, amely elválasztja az Iglesiente és Sulcis hegységek domborulatait a belső domborzattól. Nagy földrengések nem jellemzik a vidéket. Emberemlékezet óta csak 7 földrengést jegyeznek, a legrégebbit 1616-ban észlelték Cagliariban, a legutóbbit 1948-ban. Szardínia geológiai történelme a kambriumi korban kezdődött. A Sulcis-iglesiente és ásványmedencéi szerkezetét üledékkövek alkotják. Az üledékkövek után a karbonkor vulkánkövei következnek, amelyek erős vulkánkitörések következményeként maradtak hátra.
Az orogenezis (hegységek keletkezése) után a sziget teljes kiterjedésében kiemelkedett, majd az eocén korszakban ismét elárasztotta a tenger.
Mai formája a korai pliocén korszakban alakult ki. A kőzettani szerkezetet elsősorban metamorf kőzetek (gneisz, pala) alkotják, amelyek a sziget összes többi képződménye alapjául szolgáló talapzatot képezik: intrúziós (gránit) és effuzív (andezit, bazalt) vulkáni kőzetek; üledékes kőzetek (mészkő, homokkő). Nem beszélhetünk egyhangú morfológiáról, mivel a különböző geológiai korszakok igencsak eltérő tájképet alakítottak ki. Gallura „megtépázott" gránit kiemelkedései közepes magasságúak, kivételt képez jellegzetes csipkézett sziklacsúcsaival az 1362 méter magas Monte Limbara, amely annyira szuggesztív látványt nyújt, hogy uralja az egész Tempio völgyet.
Gallurától délre a gránit egyre inkább hegyes jellegűvé válik, széles hegygerincekkel, egyre magasabb csúcsokkal a Barbagia hegycsúcsai felé, melyek aztán a Sette Fratelli gránitcsoportban folytatódnak, majd legvégül a tengerbe torkollnak pengeéles keresztgerincekkel. Az Orosei-i öböl körül mészkő- dolomit képződmények dominálnak, ezek alkotják a Monti di Oliena (1463 m) és Mantalbo (1127 m) hegyeket, kopár, fehéres, meredek falakkal, szinte holdbéli jelleget kölcsönözve így a tájnak. A karsztjelenség számos meredek falat alakított ki, sziklák alatti széles üregeket (például Tiscali), és tengerjárta barlangokat, mint a Gonone öbölben (Dorgali) a Bue Marino.
A hegygerincek és a Campidano síkság között a Trexenta és Marmilla elnevezésű dombos vidék terül el, lágy hullámú dombokkal, amelyekből kiemelkednek a vulkáni eredetű meredek falak, például a Gesturi (500 és 600 m közötti magassággal). Szardínia északnyugati területének nagy részét egyéb vulkanikus képződmény jellemzi. Az oristanói síkságot uralják a Monte Arci (812 m) és Monte Ferru (1050 m) hegyek, amelyek a középhegységhez alacsonyabb csúcsokkal kapcsolódnak, így könnyű áthaladást csak a Macomer (530 m) nyereg biztosít. A földrajzi elválasztás is egyértelműen Capo di Sopra (vagy Sassari-i) és Capo di Sotto (vagy Cagliari-i) területekre különíti el a térséget, amely választóvonal meghatározza nem utolsósorban a népesség számát is. Macomertől északra, a Logudoro-i területen a vulkáni múltra utaló egyértelmű nyomok láthatók, különösen Romana és Cheremule között. Anglona-ig terül el a vulkanikus táj, majd Sassari felé nagy kiterjedésű síkság következik alacsony, gömbölyded formájú dombokkal, tengerbe nyúló lenyűgözően szép hegyfokokkal (Capo Caccia). Egyéb képződménytől elszigetelve a Sulcis-i gránithegység ritkán éri el az 1000 méter magasságot és három oldalról öleli körbe egy a nyugati tengerre nyíló szűk völgyet.
Az lglesiente hegy ennél magasabb (Monte Linas 1263 m) és méltóságteljesebb, néhány pontja nagy távolságról is jól látható. A folyók vízhozama az esőzésektől függ, ami soha nem elegendő. Legfontosabb folyók: Tirso (leghosszabb), Flumendosa, Flumini Mannu, Cixerri, Temo, Coghinas, Posada, Cendrino. Egyetlen természetes tava van (Baratz), legfontosabb mesterséges tó az Omodeo, amelyet a Tirso folyó táplál. A vízfolyamok gyakran nagy kiterjedésű lagúnákat hoznak létre. A sziklás körvonalú tengerpart mentén jellemzőek a magas falak (az Orosei-i öbölben vannak 500 méteres előredűlő sziklák is), olykor pedig alacsony meredekségű és homokos öblöket találunk.
Szardíniához tartozó egyik legnagyobb sziget. A Földközi-tenger vidékének páratlan természeti kincse, még ma is őrzi a több, mint egy évszázada kialakult ökológiai élőhelyet. A növénytakarót túlnyomórészt magyaltölgy és mediterrán növényzet alkotja. Néhány tipikus szárd növény is megtalálható itt, mint például a tüskés kék búzavirág. Ezenkívül, jó néhány vadon élő és gyakran ritka állat szaporodásának szolgál színhelyéül: szárd korongnyelvű béka, bóbitás kárókatona, muflon, fehér szamár, akiről a sziget a nevét kapta. A sziget két végét egyetlen út köti össze. Az egyedüli építmények a Doria korból származó Castellaccio középkori erődítmény maradványai, és az 1997-ben bezárt szuperbiztonságos fegyintézet. Ennek az eseménynek következtében a közvélemény szigetről alkotott képe erősen pozitív irányba változott, így ez megnövelte az Asinara-i Nemzeti Park értékét is, amelyet 1991-ben alapítottak a természeti örökség megőrzésére és helyes irányítására.
Szardínia északkeleti részén, Gallura-ban található a Costa Smeralda partszakasz. Sok, fjordokhoz hasonlító kis öbölre tagolódik, amelyek tengerbe nyúló, gránitsziklás hegyfokok közé ékelődtek, amelyeket az idő néha igen bizarr formára alakított.
A sziklák és szigetecskék meredek kis öblöket ölelnek körül, fehérhomokos stranddal. Néhány öböl különösen barátságos, mint például a kristálytiszta vizű, gazdag mediterrán növényzettel körülölelt Liscia di Vacca vagy Cala di Volpe. A múlt század hatvanas éveitől kezdve a Costa Smeralda Konzorcium nagyszabású kampányt indított a turizmus fellendítésére. Kikötő, szállodák, residencek és turistafaluk épültek. A vad és gyéren lakott területből a nagyvilági élet, a luxus és az elitvakáció szimbóluma lett, évente több ezer turista úti célja.
Szardínia legfontosabb hegycsoportja a Gennargentu hegység. Nagyon régi sziklák alkotják, pala- és gránitképződményekkel. A központi részt a sziget legmagasabb pontja, a Punta La Marmora uralja, nagy kiterjedésű, zöld völgyekkel körülölelve, míg északon a Monte Spada és Bruncu Spina hegyek emelkednek, amelyeken télen a sziget egyetlen sífelvonó rendszere működik. Orgasolo és Oliena vidékén évszázados erdők vannak, és itt található a sziget legfontosabb karsztforrása, a su Gologone, másodpercenként 300 literes vízhozammal. Itt található Európa legmélyebb kanyonja, a Gorropu, lélegzetelállító, 400 méternél is magasabb falaival, és a hatalmas Su Suercone völgymélyedés, amelynek belsejében évszázados tiszafák élnek. Ebből a hegytömbből ered Szardínia néhány fontos folyója: a Cedrino, amely a sziklákat mosva gyönyörű völgytorkokat alakít ki, és a Flumendosa, a sziget második legnagyobb folyója. A növényvilágot főként mediterrán-hegyi típusú növények jellemzik, ehhez társulnak még a ritka cserjék; míg a gazdag állatvilág különleges ritkaságokat vonultat fel: muflonok, vaddisznók, szárd vadmacska, nyest, menyét és róka. A madarak közül érdemes megemlíteni a szárd kondorkeselyűt, királysasokat, császári hollót és vándorsólymot.
Szardínia partjainak egyik legérdekesebb aspektusa, hogy igen sok barlang található itt, ahol karsztjelenség hatására kialakult mészkőképződmények figyelhetők meg. A legismertebb és leglenyűgözőbbek között tartják számon a Cala Gonone melletti Bue Marino és Alghero mellett, Capo Caccia sziklás hegyfoka alatti Nettuno barlangokat.
A Bue Marino barlangjai két részből állnak: az északi ág már kiszáradt, mert a belsejében megszűnt a karsztjelenség, a déli ág még aktív és nyitva áll a közönség előtt, kőzetekben, különböző árnyalatú sztalaktitokban és sztalagmitokban gazdag, amelyek páratlan szépséggel, különleges színekben tükröződnek a kis tavacskákban. A Nettuno barlangokhoz csónakkal lehet eljutni, vagy a hegyfokon 1954-ban kiépített Escala del Cabirol hosszú lépcsősoron keresztül. A barlang belsejében 120 méter hosszú, sósvizű tó található, amelyből hatalmas, sztalaktitokból és sztalagmitokból képződött oszlopok nyúlnak ki. A tenger mészkősziklán végzett fáradhatatlan munkájának gyümölcseként festői képződmények, óriási szalonok és titokzatos föld alatti járatok teszik Szardínia e szegletét még lenyűgözőbbé.
Szardínia partjait sólepárlók jelenléte jellemzik, 20%-uk a part mentén egyenletesen van elosztva, a maradék 80% viszont három fő területre összpontosul: Oristano-i öböl, Palmas öböl és Cagliari öböl. Cagliari területe a Campidano síkság délkeleti végén fekszik, 4500 hektárt foglalnak el mocsarak és lagúnák.
A Santa Gilla lagúna a város nyugati részén fekszik, míg a keleti részen a Poetto, Molentargius és Quartu mocsarak.
A természet szerelmeseinek a legnagyobb élményt a madárvilág nyújtja, 180 faj népesíti be a vízfelszínt, olyan ritka fajok is élnek itt, mint például a szultánjérce, Olaszország lovagja, mocsári sólyom, a jól ismert, 1993-tól Cagliariban fészket rakó rózsaszín flamingó, még sokan mások.
1971-ben a ramsari megállapodás a Cagliari-i sólepárlókat nemzetközi érdeklődésre érdemes helynek nyilvánította. A keleti mocsarakhoz azért is érdemes ellátogatni, mert itt láthatók a régi állami sólepárlók gépei és épületei, mint a XX. század eleji ipari archeológia értékes példái.
Szardínia ásványokban gazdag föld, több ezer éve aknázzák ki készleteiket. Nyolcezer évvel ezelőtt a szárd emberek megtanulták, hogyan kell az obszidiánt megdolgozni, amely éles vágóeszközök előállítására alkalmas egyfajta vulkanikus üveg. Ezután ónt és rezet bányásztak a föld belsejéből, amiből bronzötvözetet készítettek, amely fegyvereik és az emberi alakokat ábrázoló, ún. bronzszobrocskák alapanyagául szolgált. Ezek a kis bronzszobrok a nuraghe kor legjellemzőbb alkotásai. A későbbiekben a szigetre érkező különböző népek jócskán kihasználták a szárd bányákat.
Szardínia ásványi kincseinek nagy része a sziget délnyugati részén összpontosul, Sulcis-Iglesiente vidékén, ahol a bányakitermelés gyökeresen megváltoztatta a helyi emberek életstílusát és a vidék benépesedését. Jelenleg minimálisnak mondható a kitermelés, mivel versenyképessége nem túl nagy a nemzetközi piacon. Megmaradt azonban a lenyűgöző bányavidék üres épületekkel, elnéptelenedett falvakkal, nemzetközi szinten egyedülálló koncentrációban, ráadásul mindez lélegzetelállító természeti környezetben.1998-ban az UNESCO a világörökség részének nyilvánította Szardínia bányavidékeit. Így született a Szárd Föld- és Ásványtani, Történelmi és Természeti Park, amelynek feladata a bányászatilag érdekelt területek határainak kijelölése, ennek őrzése és értékeinek ápolása. Csoportos idegenvezetés kérhető a használaton kívüli alagutakba és kutakba, ahol a régi gépeket lehet megtekinteni.
Szardínia állatvilága gazdag különleges, különösen fontos, Európa más régióiban már kihalt vagy ritka fajokban. Sokan közülük endemikus fajok, tehát olyanok, amelyek csak egy bizonyos, körülhatárolt területen élnek (leginkább szárd-korzikai) vagy kizárólag Szardínián. A szárd állatvilágra az emlősök közül legjellemzőbb a muflon, a házi juh őse. A sziget központi területeinek hegyein él magyaltölgy erdők és hegyi legelők között, könnyen felismerhető fakóvörös szőréből kivilágló, hátán végighúzódó fehér csíkról és a hímek csavart szarváról.
Szardínia néhány erdejében él a szárd szarvas, szerencsére ismét növekvő állományban, miután orvvadászat miatt már a kihalás fenyegette. Fontos még a Szardínia középső részén elterülő bazaltfennsíkon, szabadban élő Giara-i ló. Különleges az Asinara-i Nemzeti Parkban élő albínó szamár, ahonnan a sziget a nevét kapta. A szárd vadmacska az európai vadmacskák alfajához tartozik, észak Afrikában, Korzikában és Szardínián honos. Rágcsálókra, nyulakra, madarakra és kétéltűekre vadászó emlős, leginkább éjszaka portyázik. Külseje nagyon hasonlít a közönséges házimacskáéhoz, amivel időnként párzik is. A szárd nagyfülű denevér Szardínia endemikus denevére, tehát csak itt a szigeten él ilyen, csak 2002-ben fedezték fel.
Nagy jelentősége van ennek a felfedezésnek, mivel nemcsak Szardínia, de egész Olaszország egyetlen endemikus emlősállata. Nevét a nagyméretű füleiről kapta.
A ragadozó madarak közül a nyár végén, csoportosan fészkelő királynő sólymot emeljük ki. Szardínián, a Sulcis szigeteken és az Orosei öböl szikláin több mint négyszáz pár él. November elején a madarak Madagaszkár felé vándorolnak. A faj elnevezése Eleonora d'Arborea szárd bírónőre utal, aki törvénykönyvében (Carta de Logu XIV. század) megtiltotta a sólyomvadászatot és a fészkek kifosztását: célja ezzel az arisztokraták kedvtelésének, a solymászásnak a védelme volt, közvetett hatása pedig a sólyomfészkek kihalástól való megóvása volt. A királysas Olaszország legnagyobb ragadozó madara, ha nem számoljuk a körülbelül harminc pár fakókeselyűt, amelyek Szardínia északnyugati részén élnek. A nőstény királysas szárnyának fesztávolsága akár 2,20 méter is lehet, a hímnemű egyedek kisebbek. A ma már védett faj az Alpokban, az Appenninekben, Szicíliában él, és kb. ötven pár Szardínián.
.jpg)
