Nehéz feladat Párizs történetének rövid ismertetése, mert kevés város van a világon, amely ilyen sokszor lett volna a világ történelmét is megváltoztató fontos események főszereplője. Alapítói valószínűleg a gallok voltak, akik a Szajna bal partján építettek ki egy kis városközpontot. Hamarosan eljutottak idáig a rómaiak is Julius Cesar vezetésével, aki De Bello Gallico című munkájában galliai hadjáratairól írva többször említi a várost Lutetita néven. A barbár hordák állandó fenyegetésének és be-betörésének kitett városkát hamarosan a Szajna kis szigetére telepítették át, ahol lassú, de állandó terjeszkedéssel alakult ki az Ile-de-la-Cité. A Merovingok és a Karolingok korában egyszerű királyi székhely volt. Capet Hugo – aki 987-ben dinasztiát alapít – emeli fővárossá. Párizs Franciaország történelme során ezt a rangját nem veszti el soha. Ettől az időtől kezdve folyamatosan fejlődik a város, nemcsak építészeti, hanem kulturális szempontból is. II. Fülöp Ágost (1180-1223) uralkodása alatt Párizs egyik legfényesebb korszakát élte: ekkor kezdték a Louvre építését, 1215-ben alapították az Egyetemet. IX. Szent Lajos (1226-1270) királysága alatt is újabb virágzó időszak következett, elkészült a csodálatos Sainte Chapelle, megkezdték és lázas sietséggel folytatták a Notre-Dame munkálatait. Párizs történetének szomorú éveit élte át a Valois dinasztia alatt. 1358-ban Étienne Marcel, a párizsi kereskedők vezére lázadást szított, melyet V. Károly levert, s felépítette többek között a híres Bastille-t is. A béke azonban nem állt helyre, felkelések követték egymást, majd Burgundia és Armagnac uralkodói szítottak polgárháborút. Végül idegenek foglalták el Párizst: VI. Henrik angol uralkodó 1430-ban a Notre-Dame-ban francia királlyá koronáztatta magát. 1437-ben VII. Károlynak sikerül visszafoglalni a várost, de a lázongások, véres polgárháborúk sora, végül a szörnyű pestisjárvány erősen megtizedelte a lakosságot. Ezekben a véres századokban az egymást követő francia királyi családok szívesebben éltek a Loire-menti kastélyokban. A fővárosban azonban így tovább folytatódtak a belviszályok. Sokáig szenvedett az ország és a főváros népe, mert a forrongásokhoz a protestanizmus terjedésével kegyetlen és hosszadalmas vallásháború is társult, melynek a hírhedt Szent Bertalan éji vérengzés volt a csúcspontja: 1572. augusztus 24-én lemészárolták a hugenottákat. III. Henriket 1589-ben St. Cloud-ban a fiatal Jacques Clement meggyilkolta és négy éves hosszú ostrom után nyitották meg a várost IV. Henrik előtt, aki ezért megtagadta eredeti hitét és áttért a katolikus vallásra. Mégis, a XVII. század elején már háromszázezer lakosa volt Párizsnak. Egyre nagyobb jelentőségű kulturális és politikai központtá vált, főleg a nagy hatalommal rendelkező Richelieu bíboros alatt, aki 1635-ben megalapította az Académia Francaise-t. Negyven tagját „halhatatlanoknak” nevezik. Az új uralkodóház, a Bourbonok alatt a város egyre terjeszkedik: 1715-ben XIV. Lajos királysága alatt már félmillió lakost számlálnak össze. Párizs kétségtelenül az 1789-ben kirobbant Nagy Francia Forradalommal írta be nevét a világtörténelembe, hiszen innen számíthatjuk a modern világ megszületését. A forradalom kitörésének időpontja a fenti év július 14-e, amikor a nép elfoglalta az önkényuralom és az erőszak jelképét, a Bastille-t. A viharosan gyorsuló események során a forradalom éveiben megdől a monarchia, féktelenné válik a terror, a rémuralom és a mindezekre következő thermidori reakció. A párizsi politikai élet színpadát sokáig uraló főszereplők pillanatok alatt tűnnek el onnan. Óriási emberáldozatot követelt a forradalom, de pótolhatatlan veszteség volt a művészi érték pusztulása is. Elmondhatatlanul sokat szenvedett Párizs ezekben az időkben, de hamar felejtett az Első Császárság létrejöttével. Napóleon 1804-ben VII. Pius pápával a Notre-Dame-ban megkoronáztatta magát, és pompázatos udvartartást vitt. Tíz éven át folyamatosan épült, szépült a város. Olyan remekművek születtek, mint a Vendome téri oszlop és az Arc de Triomphe, folytatták a Louvre bővítését, ahol a káprázatos Salon Carré lett Napóleon és az osztrák Mária Lujza esküvőjének színhelye 1810-ben. Párizs a későbbiekben tanúja lett más monarchiák eltűnésének, így X. Károly és Bourbon-Orléans-i Lajos Fülöp bukásának, majd a Második Köztársaság születésének. Ezután III. Napóleon lépett a trónra. Uralkodása alatt Haussmann báróval városrendezési tervet készített, mert sürgősen meg kellett oldani a fővárost megbénító forgalom egyre súlyosbodó problémáját. Létrehozták a nagy sugárutakat, ekkor építik az óriási vásárcsarnokot, a Les Halles-t. Ekkor alakítják ki a pompás parkokat (Bois de Boulogne, Bois de Vincennes), és felépül az Opéra. Amikor III. Napóleon 1870-ben, a Sedan-i csatavesztés során letette a fegyvert a poroszok előtt, újabb felkelés tört ki Párizsban. Szomorú periódusa volt ez a város életének, mert az 1871. március 18-tól május 28-ig tartó Kommün alatt sajnos sok szép, történelmileg és építészetileg fontos épület pusztult el, köztük a dicsőséges múltú Hotel de Ville és a Tuileirák pavilonja. Az új század kezdetétől Párizs újabb fénykorszakát éli: nemzetközi- és világkiállításokat rendeznek, felépül a Grand Palais és a Petit Palais. Más művészeti ágakban is új irányzatok születnek, így a festészetben és az irodalomban is. Sajnos a két világháború hosszú és véres évei nem múltak el nyomtalanul, a várost bombázták és romba döntötték. 1940-ben a német hadsereg bevonult Párizsba, és csak négy év múlva szabadították fel a szövetségesek. A szabad város máig őrzi élő, lüktető helyét az emberiség, a történelem és a kultúra világában.
Korzika
szöveg
A Francia Riviéra leglátogatottabb partszakasza, Európa egyik legismertebb üdülőhelye. A napfényes Földközi-tenger partján fekvő idegenforgalmi központ területén sziklás hegyfokok, öblök, strandok és jachtkikötők sorakoznak. A legnagyobb üdülőhelyek: Cannes és Nizza.
Elsőként a pálmák tűnnek a szemünkbe; akárha a Cote d’Azur névjegye volna a pálma: a természetnek ezek a felkiáltójelei a déli táj mindenkor napfényt, meleget és kék mediterrán eget ígérő követei. „Luxe, calme et volupté”, azaz gyönyör, pompa és csend. – Baudleaire, a nagy francia szimbolista költő szavai minden másnál jobban jellemzik ezt a tájat. S az sem véletlen, hogy Henri Matisse egyik legszebb festményének éppen ezt a címet adta, ő, aki élete legtermékenyebb éveit töltötte az Azúr-parton.
Matisse volt az első, akit erre a vidékre vonzottak a ragyogó fények és az erős színek – a sziklák lobogó vöröse, a tenger indigókékje, a píneák mélyzöldje, a mimózák tél végi lángoló sárgája, az olíva ezüstszürkéje a vibráló nyárban. A modern festészetnek szinte minden nagy alakja megfordult ezen a partvidéken. Ezek egyike volt Picasso, aki értette a módját, hogy a közfigyelmet mindig magára vonja. Ráadásul ki más mondhatná el rajta kívül magáról, hogy egész iparágat hozott létre, mert Picasso vallauris-i fazekasműhelye valójában az.
De vissza a pálmákhoz: a partokon – egészen a fagyok beálltáig – pompáznak a növények, tudnunk kell azonban, hogy ezek nem őshonosak errefelé. Vitathatatlan ugyanakkor, hogy az ember által telepített pálmák még egzotikusabbá teszik az amúgy is változatos vegetációt. S ez jellemzi leginkább a Cote d’Azurt, nemhiába hasonlítják virágzó kerthez a partszakaszt. Az ember a növényvilág adottságaira építve gondos kertészetként tovább gazdagította a vegetációt. Ki gondolná, hogy a mimóza, amelynek sárgája télen a mandulafák rózsaszínjével és fehérjével verseng, éppúgy „ausztrál export”, mint a már szintén meghonosodott eukaliptusz. Az avágé, a zamatos gyümölcsű és riasztó tüskéjű fügekaktusz (opuntia) pedig az amerikai trópusokról való a számtalan más, szemet gyönyörködtető kaktuszfélékhez hasonlóan.
A mediterrán fauna tavasszal s aztán ősszel a legszebb színekben pompázik, és éppen nyáron (a turistaszezon alatt) tikkasztja a nap a vidéket: az ilyenkor szikkadt macchiát, azaz a jellegzetes bozótos cserjést tavaszi virágzáskor kell látnunk, mikor az illata ezer más növényével vegyül. S micsoda látványt nyújtanak az örökzöld tölgyek, a szelídgesztenyék, az erdeifenyők és a jellegzetes esernyő formájú píneák vagy a piramisra emlékeztető ciprusok! A belső területek magasan fekvő vidékein igazi alpesi vegetáció nő: luc-, jegenye- és vörösfenyveseket törpefenyős térségek és hegyi legelők szakítják meg.
A haszonnövények művelése is formálja a tájat: elsőként az olívaültetvényeket kell említeni. Gazdasági szempontból hasonló jelentőségűek az alma- és citromkultúrák, valamint a virágföldek, ahol a parfümgyártás alapanyaga terem. A növényvilág sokszínűsége olyan ruhához hasonlatos, amely még gyönyörűbbé „öltözteti” a tájat.
A part nagyon tagolt. Lépten nyomon egy-egy földnyelv vagy félsziget nyúlik a tengerbe, s lezárja a széles panorámát; a partok előtt fekvő szigetek pedig a tenger kékjét törik meg. A hegyek is minduntalan a partig lenyúlnak, faként emelkednek ki a habokból. Az utak itt magasan a part fölött vezetnek, s a mélyben lévő magányos öblöket csak meredek ösvényeken vagy a tenger felöl lehet megközelíteni.
A fjordszerű öblök – calaques – szabdalják a sziklákat. Csak Nizza és Cannes közt szélesedik ki a parthoz közel eső terület. Itt találhatóak a – nyáron zsúfolt – szabad strandok. Aki a strandot a homokos parttal azonosítja, az hatalmasat téved: a Cote d’Azur fürdőzőhelyeinek többsége ugyanis kavicsos. A fürdés örömét tekintve (s akkor a víz tisztaságáról még szót sem ejtettünk) a sziklazátonyok – criques – közt bármelyik homokos strandnál nagyszerűbb élményben lehet részünk.
A parthoz hasonlóan a belső szárazföldi terület is erősen tagolt, a vidék keletről nyugat felé lejt: az olasz határ háromezer méteres csúcsaitól a Nizzánál tengerbe hulló Elő-Alpokon, a grasse-i és castellane-i vonulatokon át a Plans de Provence fennsíkjáig, amelyhez dél felől az Erterel- és a Maures-hegység meredélyei kapcsolódnak. A belső területeket – a Cannes-Grasse-Vence-Nizza négyszöget leszámítva – még alig fedezte fel az idegenforgalom, pedig a vidék egy sor egyedülálló természeti látnivalót kínál az idelátogatóknak, ilyen például a Grand Canyon du Verdon vagy Turini erdeje.
A Cote d’Azur klímája mediterrán jellegű. A tél általában enyhe és fagymentes (különben nem élnének meg a pálmák és a citrusfélék), nyáron pedig nem a nyomasztó hőség jellemzi. Számokban kifejezve ez azt jelenti, hogy télen a nappali hőmérséklet csak ritkán esik 10 oC fok alá, nyáron pedig csak elvétve szökik a hőmérő higanyszála 30 oC fölé. A szárazföld hegyei „szabályozzák” az időjárást: egyrészt védelmet nyújtanak a hideg szelek ellen – a szomszédos Provance rettegett misztrálja itt alig érezteti hatását; másrészt a kőzet elraktározza a meleget.
A tenger felöl fújó állandó szellő nem engedi, hogy forróság alakuljon ki, de éjjel sem hűti le a levegőt. Általánosságban igaz, hogy a part keleti része Nizzától melegebb, ahogy környéke is – így ezeket a településeket téli tartózkodásra is nagyszerűen megfelelnek.
Az elmúlt száz év mérési eredményeinek ismeretében mindenesetre megállapítható, hogy a hőmérsékleti értékek mindig csökkentek. Egyre gyakrabbak a téli fagyok (esetenként elkeserítő következményeket okozva); a hóval borított pálma nem olyan vidám dolog, mint amilyennek elsőre látszik. A napfény azonban mit változott: Nizzában egy évben 2725 órát süt a nap, ez átlagosan napi kilenc órát jelent a derült napokon. A víz hőmérsékletével szemben sokszor túlzottak a várakozások, a tenger először mindig júniusban éri a 20 oC-ot, s ezt tartja is (sőt meg is haladja) egészen októberig. Az év öt hónapjában: decembertől áprilisig a tenger túl hideg a fürdéshez.
A táj szépsége, a buja délszaki vegetáció és az enyhe éghajlat még a 18. században, Svájcot megelőzve, tették kedvelt üdülőterületté a Cote d’Azurt. A fejlődés éllovasai az angolok voltak, nem véletlenül nevezték a part legszebb szakaszát, a nizzai „arany mérföldet” róluk el: promenade des Anglais. Mielőtt az angolok felfedezték volna az Azúr-partot, szegény vidék volt. A lakosság megélhetését a halászat, a belső területeken pedig a mezőgazdaság adta, s a vidéket állandóan fosztogatták, hol a germánok, hol a mórok, hol a középkori zsoldosok, hol a kalózok.
A francia Riviéra fénykora (annak idején még így nevezték) a belle époque idejére, a 19. század második felére esett. Ekkor alapítja Louis Blanc a kaszinók kaszinóját Monte-Carlóban, mivel a koronás fők és az előkelő társaság Nizzába és annak környékére özönlött, hogy itt töltsék a telet. A származási és a pénzarisztokrácia Cap Martin és Cap d’Antibes között építette fel álomvilláit, amelyek közül meglepő módon még ma is nagyon sok üzemel – kevesebb személyzettel ugyan, de mégis. Ebben az időben épültek a hotelpaloták is, ahol az osztályon felüli luxus volt a legtermészetesebb. Ezen dinoszauruszok némelyike egészen a mai napig túlélt mindent és működik, s ezek tartják elevenen a Cote d’Azur különlegességének, eleganciájának és exkluzivitásának mítoszát.
A Cote d’Azur is olyan idegenforgalmi célpont lett, mint bármelyik másik, némely tekintetben azonban drágább az átlagnál. Tény, hogy a tömegturizmus sokat rontott a táj vonzerején és szépségén. Azt, hogy az üdülőhely mennyire eltávolodott valamikori exkluzivitásától, mi sem bizonyítja jobban, mint a part menti úton hosszan kígyózó autósor, a „menu touristeque”-et kínáló vendéglők, amelyek idővel a gyorséttermek szintjére alacsonyodtak, s a mondottakra bizonyság az ajándékboltok bóvlikínálata is. Hogy ezt másképpen is lehet csinálni, anélkül, hogy a felsőbbrendűség elefántcsonttornyába zárkózna az, aki a minőséget tartja szem előtt, arra tanulságul szolgálhat néhány bátor kísérlet, mint amilyen Port-Grimaud.
S amilyen bőkezűen tárja elénk természeti szépségeit ez a vidék, ókori, középkori építészeti emlékekben – a szomszédos Provance-szal ellentétben – meglehetősen szegény ez a táj. Ha egy pillantást vetünk a terület történelmére, világosság válik, miért: a tengerparton szegény halászok éltek, a belső vidékeken szegény parasztok. Hiányoztak a városias központok, a műpártoló főúri udvarok. Van néhány ókori lelet, pár csinos óváros, s ha ehhez hozzászámoljuk Fréjus dómnegyedének figyelemre méltó épületeit, a Le Thoronet-apátságot és Menton dómterét (amely azonban az itáliai kultúrkör része), akkor ezzel be is fejezhetjük a Cote d’Azur építészeti nevezetességinek felsorolását.
A délfrancia part már 150 éve a szállodatervezők játéktere; jó példa erre a „Negresco” Nizzában, s az olyan egykori luxusvillák, mint az, amelyik Cap Ferrat-ban az Ephrusi de Rotschild Múzeumnak ad otthont, vagy a St-Paul-de-Vence-ban található Maeght Alapítvány (Fondation Maeght). A Cote’Azur a művészetek valóságos kincsestárát kínálja vendégeinek. Az egyik képzőművészeti aranykort az 1500-as években működő nizzai iskola jelenti, amely figyelemre méltó festőket fogott össze a késő gótika és a reneszánsz átmeneti korában. A partvidék és a belső területek számos templomában megtaláljuk a nizzai iskola képviselőinek alkotásait, kivált Louis Bréa oltárképeit érdemes megtekintenünk. A Cote d’Azur azonban mindenekelőtt a klasszikus modernség legjelentősebb központja volt. A 19. és a 20. század fordulóján kezdődött a festők exodusa dél felé. Az első Paul Signac volt, aki 1892-ben St-Tropez-ba költözött, s őt követték nagy számban a többiek. A következő lökést aztán az első, majd a második világháború adta. Sok művész hagyta itt alkotói névjegyét, kivált igaz ez Matisse művére, a vence-i Rózsafüzér-kápolnára. Sok művész alkotott szakrális tereket: Chagall Grasse-ban és Les Arcs-ban, Picasso Vallauris-ban, Cocteau Villa-france-sur-Mer-ben; voltak, akik emlékműveket-szobrokat készítettek, ahogy Picasso Vallauris-ban, vagy házak díszítéséhez járultak hozzá, ahogy Léger tette Biot-ban, egy egész sor neves művész pedig a Fondation Maeght épületét St Paulban.
Ezeken túl is felbecsülhetetlen kincsek vannak a régió múzeumainak birtokában. A Fondation Maeght jár ebben az élen, hiszen a klasszikus modern művészet világviszonylatban is jelentős gyűjteményekkel rendelkezik; a műélvezőknek érdekes élményt jelenthet az antibes-i Picasso Múzeum, a Léger Múzeum Biot-ban, a Chagall Múzeum Nizzában, továbbá szerényebb Cocteau-gyűjtemény Mentonban, a nizzai Matisse Múzeum, az Annonciade képtár St-Tropez-ban vagy a Renoir-emlékhely Cagnes-sur-Merben.
Az egész partvidék gazdasága az idegenforgalomra épül. Annak ellenére, hogy a látogatók száma nyáron valóban magas, itt azért télen sem áll meg az élet, s kivált karácsonyra számíthatnak telt házra a szállodák. Az előkelő kategóriájú hotelek számára a kettős szezon életbe vágóan fontos. Ipar szinte nincs a partvidéken, bizonyára az idegenforgalomra tekintettel.
A korábban meghatározó halászat erősen veszített jelentőségéből. Az idegenforgalom előtt egyre inkább megnyíló belső területek ma még erősen mezőgazdasági jellegűek. De a termelők specializálódtak: vágott virágokkal foglalkoznak, és a primeur – a korai zöldség és gyümölcs – hozza az igazi bevételt. S emellett még a parfümgyártáshoz szükséges virágokat is termesztik.
A Cote d’Azur és közvetlen környéke a Monacói Hersegséget és több francia területet foglal magába: Alpes-Maritimes (a határ felé), Var (ennek nagy részét) és Alpes-de-Haute-Provence legdélibb részét. Nézeteltérések vannak a régió déli határáról, ám azt egészen Marseille-ig kitolni túlzás volna. A legésszerűbbnek az tűnik, ha a régió Hyéres-nél ér véget, hiszen az előtte felterülő szigetek és a Giens-félsziget megfelelő természetes határt alkotnak.
Ha a Cote d’Azur legszebb részeit akarjuk látni, szálljunk vonatra Menton és St Raphael között. A vonat ablakából merész sziklátkban, álomszép öblökben gyönyörködhetünk, s újra és újra kitekinthetünk a nyílt tengerre.
Nagyszerű kilátások sorát nyújtja a seniter littoral, a Var Département-ban (kerület) található jelzett part menti út. Jó 200-300 kilométer hosszú, gyalogtúrázók és sétálók számára kiépített út St Raphael és Bandol, valamint Port-Cros és Porquerolles között.
Provence
Történelmi táj a Földközi-tenger partvidékén, a Rhone folyó és az olasz határ között; területe: 26.135 km2. Római tartomány volt, majd a nyugati, a keleti gótok, végül a frankok hódították meg. Kr. u. 855-től a burgund királyság része, később az Anjouk birtoka, és csak 1481-től része Franciaországnak. Ma legfontosabb városa: Marseille, Nizza és Toulon. A mai városiasodott körzet, Provence Cote d’Azur területe 31.400 km2, közigazgatási központja Marseille.
A történelmi székhely Aix-en-Provence volt. A középkor virágzó irodalmi nyelvét, a provanszált a 19. században írók egy csoportja, köztük a költő Frédéric Mistral (1830-1914), újból felélesztette. A provence-i táj, a csodás fények sok impresszionista felsőt megihletett.
Lakosság: (Povance és Cote D'Azur) 4.258.000 fő
Körzet Franciaország északnyugati részén, Bretagne és Picaedie között, a La Manche partján. 1944. júniusában itt szálltak partra a szövetséges csapatok, s ezzel kezdődött a németek által elfoglalt Nyugat-Európa felszabadítása. Híres a vidék tejszíne, többféle sajtja, almaborsa és almapálinkája, a calvados. Főbb városai: Caen, Le Havre és Rouen.
Lakossága: 3.006.000 fő
Nagy történelmi múltra visszatekintő körzet az ország északnyugat részén. Az azonos nevű, mintegy 3.500 km hosszú, tagolt partszakaszú félszigeten terül el; régebben Amorica néven ismerték. Az V. és VI. században a félszigetet bretonok foglalták el; a kelta népcsoport a Brit-szigeteket elfoglaló angolszászok elől menekült ide – tőlük származik a terület mai neve. A félsziget 1490 óra tartozik Franciaországhoz.
Bretagne nyugati részén még ma is használják a breton nyelvet és számos híres népszokás is fennmaradt, például a helyi dal- és néptánc fesztiválok vagy a jellegzetes fejfedő. A félsziget lakói főleg halászatból és földművelésből élnek. A területén működő gyárak többek között személygépkocsikat és elektronikai termékeket gyártanak. Legjelentősebb városai: Rennes és Brest.
Lakossága: 2.708.000 fő
.jpg)
